Kávé ízü álomvilág

RÉMÁLOM

   Fáradtan dőlt az ágya szélére, párnákat pócolt feje alá, pihenni próbált. Utóbbi időben összegyűlt minden, úgy fizikai mint lelki teher, amit rárakott a sors, vagy a mindennapok megélése. És ezt tetőzte az az érzés, ami mindent fölűlmúl. Lehet körülötte szélvihar, járvány, tűzvész, mindez mit sem számít! Ami és aki számít, az Ő! Akivel boldog, akinek ha belenéz a szemébe a külvilág hirtelen megszűnik létezni. Aki megbízható, aki soha nem használja ki, aki ha nincs vele mérhetetlenűl hiányzik. Mint most is! Becsukja szemeit és érzi bódító illatát, hallja csengő hangját, magán hordja érintéseit. A fiú is ráérez ha valami baja van és amikor sokáig nem találkoznak, akkor is összefűzi őket egy kapocs, lelkük is összefort már! Viszont mind ennek nem szabad elvennie az eszét. Az már rég rossz ha kifordúl önmagából miatta. Mint mindíg, amikor nem találkoznak, a fiú telefonál. És teszi ezt többször napjában. Ilyenkor beszélgetnek hosszú perceken át, csak úgy ömlik a szó belőlük! Ő is sokat dolgozik, talán a megengedettnél sokkal többet, ez meg is látszik minden porcikáján, sokszor sajog minden csontja, alig van ereje panaszkodni. Meg már nem is mer, mert tudja, hogy a lány akinek a mindene, féltve inti, vegye lejebb a tempót. Gondolatmenete lassan befejeződik, a fáradtság bírtokolja testét, uralmát hinti egész lényére.  Mély álomba merűl és álmodik ........... 

   Egy egészen elhagyatott helyen találta magát. Nem tudta hogyan kerűlt oda, amit tudott az, hogy vele szemben állt imádott kincse, akit védett mindenkitől, őrizte, mint egy több karátos gyémántot. Nem verte dobra, hogy létezik, megbecsülte, tisztelte és eldugva tartotta a hiénák szeme elől, akik alig várják, hogy lecsaphassanak!   - Elegem van abból, hogy mindíg elégedetlen vagy! Ha nem is mondom minden percen, hogy szeretlek, nem jelenti azt, hogy nem így van. Mégis mit képzelsz, miért aggódom miattad, miért telefonálok többször napjában? Csak amiatt, hogy halljam a hangodat? Ha számodra ez nem a szeretet, a törődés, érzelmek, vagy mindezeknek az egybevonása jele, akkor mégis mi? – szólalt meg a fiú, szinte ordító hangon, aztán folytatta:  - Elegem van abból, hogy mindent magadba folytasz, semmit nem vagy képes elmondani, nem vagy képes arra, hogy beszélj gondjaidról. Ha ennyire nem vagy képes elfogadni, hogy valaki mindíg ott van neked, akkor miért folytatjuk mi ezt? Nagy csend állt be, aztán alig hallható, halk szavak hagyták el a lány száját is: -  Nem akartalak megbántani, nem annak a nyavajás sms-nek tartalma miatt aggódtam, amit küldtem neked, hanem inkább amiatt, hogy nem figyelsz eléggé, ami annak a jele, sokat vállalsz és mindez nincs jó hatással az egészségedre! Nem akarok semmi többet mint amennyit eddig is kaptam, tudom hol a helyem, egyszerűen féltelek! Meg tudsz érteni?   -  Nem! üvöltötte a fiu!  Eléd tárom a fél világot és mit kapok cserébe? Csak szemrehányásokat, elégedetlenséget! Hát legyen! Ezzel megfordúlt és távozott. A lány szíve szinte már üvöltött az okozott kíntól, szemei égtek a kitörni készülő könnycseppektől, már bánta az egészet, szerette volna nem megtörténtté tenni, szeretett volna bocsánatot kérni tőle, attól aki most biztosan szomorú a csalódottságtól. Nem ezt akarta, nem tehet róla, hogy így alakúlt. Egyik este küldött egy jó éjt féle sms-t kedvesének, aki másnap nem tett említést erről. Ezt a lány figyelmetlenségnek vélte, nem a tartalmára célzott, hanem maga a fiu hallgatására. Mert azt hitte, az, elfoglaltsága miatt biztosan nem vette észre üzenetét. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Körülnézett. Sehol senki! Hibázott, igen, méghozzá nagyot. Akarata ellenére megbántott valakit aki soha nem bántotta őt. Nem ezt akarta, nem ez volt a szándéka. Úgy érezte, azonnal utánna kell rohannia, elnézést kell kérnie és el kell mondania, hogy nem volt szándékos a beszéde, a fiu az aki félre értette. Elmondania, hogy mit érez, és akkor minden rendbe jöhet. Szíve  őrűlt vágtába kezdett, úgy érezte futnia, rohannia kell, hogy minél előbb utolérje. De a lábai mintha ólomból lettek volna, alig bírta megmozdítani őket, minduntalan elesett, aztán egyre sűrüsödő köd kezdett ereszkedni. Kiáltani akart a fiú után mert még látta a hátát és bár távolodott, de nem volt olyan messze, hogy ne hallhatta volna meg a nevét. De a lány csak némán tátogott, minden erejét megfeszítve próbált újra és újra felállni és kiáltani. Úgy érezdte belebolondúl a kétségbeesésbe, a tehetetlenségbe és zokogva próbálkozott megint és megint, de a fiu alakja egyre csak távolodott a mindent elnyelő ködbe, mígnem végképp eltűnt a hatalmas fehérségbe. A lány csak állt némán az úton, lábai még mindíg alig tudtág megtartani, szája némán kiáltott és potyogtak könnyei, mint a nyári zápor. Érezte, tudta, hogy mindent elveszített, ami csak az övé lehetett volna! ...... 

      Sírva ébredt, mert tudta, hogy amit álmodott, az a valóság leképeződése. És könnyeit letörölve, döntött: cselekednie kell, a valóságot nem ronthatja el, ott nem hibázhat ... mert annyira, de annyira szereti!

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat