A SZÓ
Egyetlen szó. A legszebb, a legdrágább. Szeretnéd kimondani. De nem lehet. Leírod, sokszor próbálgatod. Már majdnem elküldöd, aztán mégis meggondolod. Nem küldöd. Mert érzed, hogy nem lehet. Ezt a szót, ezt az egyet, ezt az egyetlent nem lehet. Nem szabad. Nem szabad a leírt betűkre bízni, nem szabad így elküldeni, nem lehet így átadni. Csak szóban. Csak személyesen. Mert a leírt szó nem azonos a kimondott szóval. Mert csak attól válik teljessé, élővé, hogy a szemébe nézel, és úgy mondod ki. Neki. Lehet, hogy sokat kell várnod erre a pillanatra. De megéri. Mert a legcsodásabb pillanat lesz az. Attól a szótól, attól a szempártól, attól az érzéstől. Amit ez a szó kivált belőle, belőlem, mindkettőnkből. Csak tudd kimondani, legyen időd, bátorságod megtenni. Néha úgy érzed kifut a talaj a talpad alól, hogy lábaidból elsuhan az erő. Arra gondolsz, régebben kellett volna megtenned, kimondanod. Mert lehet ma már késő. Ne bánkódj, soha nem késő. Sőt! Egykor úgy érezted nem jött el az idő, ma úgy érzed céltalan bolyongás volt a nem kihasznált, elpazarolt idő. Tedd meg, ha kész vagy kimondani. A szemébe nézni! Meglátod majd annak csillogását, gyémánthoz hasonló ragyogását. És nem leírni, kimondani. Csak neki! Mert csak így lehet átadni! Azt az egy szót.