... MÉG AKKOR, AZ ELEJÉN ...
Nem volt könnyű távol is tartanom magam, de elérhetőnek is lennem, ha kellek mégis. Legyek rugalmas? Néha távolodjak el? De ugyanakkor legyek a közelben is? Mint tilalom, mindíg jelen vagyok! Mert tilalom nélkül nincs igazi vágy. Hagyjam mégis várni? Attól félek megriad. Mert a férfi aki vár, aki ettől szenved, furcsa módon nőiesnek érzi majd magát. Mire gondolhat ilyenkor? „Eljár mellőlem, itt hagy hetekre, hónapokra” De ott marad benne a vágy, a gondolat, hogy rohan az idő és minden csak idő kérdése. És most én riadok meg. Sokat dolgozik, néha nagyon fáradt. Ha sokat vagyok távol, belefárad a várásba is mint minden másba. Vagy inkább mindenbe meggátolja a fáradság? Kezdek összezavarodni, nem értem: hogyan tudjam mi a helyes és mi a helytelen? A vonzalom amibe vergődtünk úgy siklott át szemünkön, hogy észre sem vettük mikor és hogyan került oda. A jó, hogy van, hogy beleremegünk a vágyba, az újra meg újra egymást simogatásba. Emlékszem, milyen szívszorító volt még akkor, az elején! Az öleléstől jólakottan vonta magához fejemet a párnáján, még akkor is ha a párnáján csak vendég voltam. Egy olyan kapcsolatba amelynek a titokzatosság térszerűsége nyújt rejtekhelyet, csak vendégek lehetünk egymásnak és azok is csak röpke időre. Nem számít! Ami számít az, hogy nekünk jó legyen! Minden! Sokkal sűrűbben szőtt titokban bújtunk el a Világ szeme elől annál mint ahogy bárki más eltitkolni akarhat valamit. Így jó, így lehet csak értékelni amit adok vagy kapok. És becsülni azt, amit a másik titokban tart. Mert én kérem! Rég vagyok távol. Belefáradt ebbe is, új titok után vágyódik? Ami betölti hiányomat? Aki akkor van ott amikor szüksége van rá? Megriaszt a gondolat. Félek. Vagy kellek mégis? A vágy, a szeretet, a vonzódás, a megértés, a teljes összhang oszlatni próbálja félelmem. Nehéz a távollét! A régi tüzeket kioltja, az újjakat fellobantja. Vagy mégsem? Még néhány nap és minden kiderül, hogy kellek mégis? vagy nem? ... csak néhány nap!